Porcelán blogja

"Humans need fantasy to be human. To be the place where the falling angel meets the rising ape..." (Terry Pratchett)

Kezdetben jó gondolatnak tűnt, hogy két blogot tartsak fent: ezt, ami főleg rólam szól, és ezt, ami főleg Gáborról.

Már korábban is sejtettem, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy ez nem működik és sejtésem szerint még egy jó ideig nem is fog. Az én életem most főleg Gáborról szól, az övé meg rólam. Gyanús, hogy ami engem illet, ez mindig is így marad, csak én fogok egyre inkább háttérbe kerülni az ő életében :)

Egyszóval a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel a két blog összeolvad a jövőben, és a http://porcelanmatrjoska.freeblog.hu oldalon működik tovább.

Mindenki emlékszik a LEGO buszos kalandunkra, ugye? Nos, a D.A.S. jóvoltából az ügy lezártnak tekintendő, R.J visszautalta a pénzünket.

Vannak még csodák...

 

Ma, ahogy kinyitottam az autó ajtaját, észrevettem a padlóján egy üveggolyót. Gyorsan besüllyesztettem a zsebembe, nehogy a társaságomban tartózkodó kiskorú észrevegye, mert akkor biztosan lőttek volna a tervezett sétának. Maradhattunk volna otthon golyózni.

Alig vártam, hogy hazaérjünk és megkérdezhessem Andrást, vajon hogy kerülhetett oda. Kiderült, hogy 1 nappal korábban már ő is találkozott a golyóval, és ő sem tudja, honnan származik. Anyósom, aki 2 nappal ezelőtt ült az autóban, szintén nem tud semmiről.

Szóval az üveggolyó csak úgy odapotyogott a semmiből, széplett és, gondolom, örült, hogy végre megtaláltuk. Akárki is tette oda, köszönjük, nagyon örülünk neki, főleg Gábor, aki teljesen szerelembe esett vele!

Mostanában nagyon bevállalós vagyok: először a NIA, aztán meg csak úgy ukmukfukk elindulok hajat vágatni.

Annyira azért nem volt hirtelen, csak felindulás volt, de az nagyon, mert már számomra is elviselhetetlenül hosszú lett a sörényem. Szemezgettem az ismerőseim fodrászai között, aztán arra jutottam, hogy ott egye meg a fene: nem akarok én most fazont vágatni bele mégse (mert jön az ősz, meg a tél, és ilyenkor úgyis leginkább sapka alatt hordom a hajam), csak a végéből kéne lenyesni vagy 10 centit.

A fodrászok azonban úgy gondolják, hogy csupáncsak attól, hogy baromira hosszú hajjal van dolguk, legombolhatnak rólam 6-7 ezer forintot. Akkor is, ha csak pár centi nyílegyenes vágásról van szó.

Midőn ekképpen puffogtam magamnak, beugrott, hogy egyszer a busz ablakából láttam egy fodrászatot, ami szimpatikusnak tűnt. Óriási betűkkel hirdette, hogy csak vágás, meg szabott árak. Megnyitottam a honlapot, és csakugyan szimpatikusan kiszámíthatónak tűnt az árlistájuk. Na meg az, hogy nem kellett időpontot kérni.

Beestem hát ma a Szt. István krt-i BioHair Hajvágószalonba. A bejáratnál egy vidám csajszi fogadott, aki kitöltött egy kis kártyát a rendelésemmel (mosás-vágás-szárítás); egészen olyan érzés volt, mint pizzát rendelni a MOB-ban. A hajmosó lányok kaptak ugyan egy kisebb sokkot a hajam láttán (nem, ennyire nem volt koszos), legalábbis felém-felém nézve kétségbeesett arccal sutyorogtak egy sort, de aztán kisorsoltak maguk közül egy áldozatot, aki gyászos arckifejezéssel megmosta a hajamat. Nem baj, én sem szoktam dalolni közben. Ja, de.

A fodrászcsaj viszont irtó szimpatikus volt. Rengeteg piercinget viselt, denevéres nyakláncot és sok-sok énkicsipónim-rózsaszínű karkötőt, vagány volt, nem akart mindenáron beszélgetni velem és nagyon-nagyon klasszul levágta a hajamat.

Most szép egyenes, és nem töredezett és ápolt és az egészért 3000,- forintot fizettem.

Csak az az egy gondolat bánt engemet, hogy vajon az ilyen helyeken illik-e, kell-e borravalót adni a fodrásznak. Most elbambultam, de ha azt mondjátok, hogy igen, akkor legközelebb adni fogok.

Mert tuti, hogy legközelebb is hozzájuk megyek.

Már egy ideje (1 éve?) gondolkodtam rajta, hogy meg kellene nézni egy NIA foglalkozást, de csak most lett a kíváncsiságomból elhatározás.

Leballagtam hát ma a közeli tornaterembe, és részt vettem az első (és reményeim szerint nem utolsó) NIA órámon.

Hogy milyen volt? Meglepő, leginkább. A koreográfia csak minimálisan volt kötött, mindenki maga rakta bele, amit jónak látott. Jó volt a sok szabad-mozgás, az asszociációs gyakorlatok, és persze a rengeteg nyújtás a végén. A korábbi éveimben nem biztos, hogy vevő lettem volna erre a mozgásformára, de úgy érzem, most pont ez a kötöttségektől mentes, kicsit lélek-terápiás tánc az, amire szükségem van.

Szóval most egy ideig eljárok majd NIÁzni. Aztán majd meglátjuk.

Azt hittem, hogy a műtét után majd hipp-hopp összekapom magam, és 2-3 héten belül a régi leszek. Volt mire alapoznom ezt az elképzelésemet, hiszen átestem már egy császáron. Joggal gondoltam, hogy most is hasonló gyorsasággal jövök rendbe.

Ezúttal azonban kicsit másként alakultak a dolgok. Nem panaszként, csak a dokumentáció miatt, de még 1 hónappal a műtét után is komoly fájdalmaim voltak (meglepő módon nem a "baleset" helyén, hanem jobb oldalon); és a gyakran rám törő, szúró érzés nem igazán hagyta, hogy megfeledkezzek a történtekről.

Aztán elmentünk nyaralni, és az ott-tartózkodásunk másnapján minden bajom megszűnt. Egyik pillanatról a másikra, ki érti ezt?

Szóval most jól vagyok, fizikailag is, és lelkileg is. Nagy terveim vannak az elkövetkező hetekre (mármint magamhoz mérten nagyok, semmi különös), majd beszámolok róluk, ha véghez vittem őket.

Addig is örüljünk a jóidőnek, amíg van. Mert jön az eső, jön az ősz, s hosszú tél lesz megint.

Az elmúlt hetekben (hónapokban) egyre többször felmerült, hogy le kéne cserélnem a Nokia 6100 telefonomat. Kicsit nehezen szántam rá magam a váltásra, egyrészt, mert a szívemhez nőtt ő is, akár az elődje, másrészt, mert amikor elkezdtem telefonokat nézegetni, folyton visszarettentem az óriási kínálattól. A telefonom viszont egyre idegesítőbb dolgokkal állt elő, így nem akartam tovább halogatni az új darab beszerzését.

Végül* sikerült is kiválasztani azt, ami leginkább megfelelt az elvárásaimnak (legyen klasszikus formájú, szép hangú, bluetoothos, és, legalább részben, piros!), gyorsan meg is vettük, és pillanatok alatt sikerült megszeretnem.

Könnyű kezelni, gyönyörű hangja van és szép. Van benne egy 5 megapixeles kamera is parasztvakításnak: rettenetes képeket csinál, de aki amúgy is az oldschool fényképezés híve, ezt nem fogja nagyon bánni.

A férjemnek nem tetszik, mert szerinte ostobácska és nincs benne wifi, de én nem szeretem, ha a telefonom okosabb nálam, így is tele vagyok komplexusokkal.

Egyszóval egyelőre boldogok vagyunk így, mi ketten: a Nokia X2-sem meg én.

 

* thx to gorgo

Aki azt mondta, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer, tuti nem esett át hasműtéten.

De amúgy nem panaszkodom, gőzerővel regenerálódok. És nagy terveink vannak a jövőre nézve, mint például az elúszott nyaralás bepótolása.

Az előzőről nem akartam írni, valahogy úgy éreztem, nem szabad elkiabálni, annyi minden közbejöhet, megfázik a gyerek, lerobban az autó, ilyenek. Arra nem számítottam, hogy a tervezett nyaralás első napján műtenek. Ausztriába mentünk volna, az Alpokba, egy csodás helyre, barátokkal; nagyon vártam.

Most akkor megpróbálom az ellenkezőjét, és csúfosan elkiabálom, hogy csakazértis nyaralni készülünk, csakazértis Ausztriába, igaz, az Alpokat és a barátainkat nélkülöznünk kell majd.

Szorítsatok, hogy ezúttal ne jöjjön közbe semmi.

Az előzmények

Az úgy volt, hogy egy ideje már próbálkoztunk megfosztani a gyereket egyeduralmától, és keddig úgy tűnt, hogy ez sikerülni is fog. Csak aznap kellett volna megjönnie a mensimnek, de én már egy ideje anyának éreztem, oh Ádám, magam, így nem cicóztam, csináltam egy tesztet.

A teszt olyan pozitív lett, mint a huzat, így boldogan elrongyoltam dokihoz, hogy elújságoljam neki, milyen ügyesen teherbe estem csak úgy, magamtól (mármint orvosi segítség nélkül). A Rockzenész is boldog volt, de ultrahang közben sokat vesztett a vidámságából; elmondta, hogy nem lát semmit a méhemben, és hogy gyanús ez neki: csináljunk egy vérvizsgálatot.

Szerdán el is mentem HCG-tesztre. Délutánra meg lett az eredmény: 8000-es értéket sikerült produkálnom, ami egy olyan előrehaladott terhességre utalt, amit már látni kellett volna a legvacakabb géppel is. A doki berendelt a klinikára, megnézett a bika ultrahanggal és lám, igaza lett: a bal petevezetőmben ott kucorgott egy 8 hetes embrió. Már szívhangja is volt és csak pár milliméter hiányzott neki, hogy lejusson a rendeltetési helyére.

A dokim már haza sem engedett. Másnapra előjegyezték a műtétet, én meg megkaptam az instrukciót: este 6 után már lehetőleg ne egyek, ne igyak semmit.

A műtét

Úgy volt, hogy laparoszkópia lesz, csütörtökön délben. Az idő telt-múlt, én egyre éhesebb és szomjasabb lettem, az osztályon pedig eluralkodott a káosz. Egyik sürgős műtét esett be a másik után, értem pedig még mindig nem jött senki. A dokim időről időre bejött, sajnálkozott és további türelmemet kérte; látszott rajta, hogy neki is eléggé elege van már. 4 körül jött a hír, hogy az osztály egyetlen laparoszkópos eszköze elromlott, így mégis vágni fognak.

Végül 17:30-kor vittek be a műtőbe, és 1 óra múlva hipp-hopp már a szobámban ébredtem. Az este eléggé durva volt, nagyon fájt a hasam és reszkettem, mint a nyárfalevél, de szerencsére másnapra sokkal jobb lett a helyzet: délelőtt már virgoncan* sétálgattam.

Utóhang

Ma, vasárnap engedtek haza. A bal petevezetőmnek annyi, de szerencsére ez nem jelenti azt, hogy felére csökkennek az esélyeink. Másfél-két hónapig azért nem javasolt teherbe esnem, de utána elvileg semmi akadálya.

Hogy addigra megjön-e a kedvem hozzá? Meglátjuk.

 

* Egy reumás csiga sebességével

Üldöznek a rendfenntartó erők.

Az Aquarénában kezdődött. A gyerekkel pancsoltunk épp a gyerekmedencében, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve letérdeltem hozzá. Seperc alatt ott termett egy úszómesternő és elhadarta, hogy legyek kedves combközéptől felfelé a víz felett tartózkodni. Természetesen sűrű elnézéseket kérve felálltam és nagyon szégyelltem magam, amiért nem jutott eszembe magamtól is az a magától értetődő dolog, hogy gyerekmedencébe nem ülök bele. És örültem, hogy ez milyen rendes hely. Egészen addig, amíg a következő percben két nagymama feküdt bele tokkal-vonóval a medencébe a kisunokáikkal, a fent nevezett úszómesternőnek pedig a szeme sem rebbent a parton.

Snitt.

A Millenáris Parkban jártunk ma és persze a Zöld Péter játszóteret sem hagytuk ki. Rajtunk kívül csak egy másik család volt ott (korán mentünk). A gyereknek hintázhatnékja támadt, felültettem hát a hosszú farönk-hintára, én meg mögé ültem, úgy hajtottam. Amikor megláttam a közeledő biztonsági őrt, már éreztem, hogy baj van. A nagy bajuszú egyenruhás rendkívül szigorú hangnemben közölte, hogy a játékok 14 éven alattiaknak vannak kitalálva, és szíveskedjek nem igénybe venni őket. A szöveggel nem is volt baj, na de a hangsúly... mintha legalábbis lemészároltam volna a jelenlevőket.

Az őr ezt követően kiment a játszótérről, de még látta, amikor néhány perccel később egy nálam kb. 20 kg-mal nehezebb apuka hintázott egyet ugyanazon a hintán. Neki mégsem szólt, ki érti ezt?

Úgy tűnik, pikkelnek rám. De miért?

Eltűntek a matrjoskáink.

Semmi különös nem volt bennük, talán 5 darabos sorozat volt, régiek, kopottak, de mi szerettük őket. Főleg a gyerek, na ő aztán naponta többször megkérdezte, hogy ugyan hova lettek a matrjoskák.

Nem tudtuk.

Egyik pillanatban még a szokott helyükön álltak a gyerek etetőszéke közelében, aztán egyszer csak elvesztek.

Tűvé tettük értük a házat, a gyereket meg azzal vigasztaltuk, hogy a babák biztosan elmentek meglátogatni Oroszországban élő rokonaikat. Kicsit mi is hinni kezdtünk benne, hogy pár napon belül egy képeslapot találunk a postaládában, amin a főbaba integet a Kremllel a háttérben.

Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve elhúztuk az etetőszék mögött álló kis fekete szekrényt (nagyon csalafinta szerkezet, az alja elölről zárt, de a két oldalán elég nagy rés van alul, ahova már több dolog begurult, ki viszont soha semmi), amit már korábban is elhúztam párszor, de akkor nem találtam alatta semmit, és nicsak, ott volt a baba. Benne a többivel, persze.

Kicsit csalódott vagyok, hogy nem kapunk képeslapot.

2007 májusáig azt gondoltam, hogy a pollenallergia, az valami úri huncutság, ami másokkal történik. Kissé le is néztem ezeket a szerencsétleneket, még egy rendes betegséget sem tudtak maguknak kitalálni, bah.

Aztán a fent nevezett időpontban, Belgiumban arra lettem figyelmes, hogy viszket a szájpadlásom és a szemem. Amikor hazajöttünk, elmúltak a tünetek, tehát nem foglalkoztam vele. Az aljas kór azonban azóta is évről évre tiszteletét teszi, és úgy tűnik, hogy minden évben rosszabb és rosszabb lesz a helyzet.

Idén is egyik pillanatról a másikra tört rám. Tüsszögök, folyik az orrom és viszket a torkom és a szemem. Vannak napok, amikor mindez az elviselhetőség határán éppen-csak innen mozog, és vannak, amikor tünetmentes vagyok.

Csak ezt akartam mondani. Hogy most már én is úrinő vagyok.

Nemrég elhatároztuk, hogy a gyereknek márpedig LEGO autóbusz KELL, mert szereti a buszokat (kívülről) meg amúgy is, erőteljes legóbuzulás van nálunk.

Igenám, de ahogy nézelődni kezdtem a neten, kiderült, hogy a normál üzletekben 7200-7900 forint közötti áron lehet kapni a buszt. Kivéve a Vaterát, ahol szinte azonnal találtam zsír újat 6200,- ért. Szállítással együtt.

Lecsaptuk, átutaltuk a lóvét és vártuk a küldeményt. Vártuk-vártuk, de az csak nem érkezett meg. Írtunk levelet, az eladó hölgyemény (a címben is szereplő RJ) mentegetőzött, hogy meghalt az édesapja, ki sem látszik a córeszből, de a héten mindenképp küldi a csomagot.

Eltelt két hét, semmi. Közben özönleni kezdtek a negatív értékelések, nem voltunk egyedül a problémánkkal. Jelenlegi állás szerint 69 ember pénze bánta a csajjal való üzletelést. A sértettek közül sokan elmentek a rendőrségre, hiszen a nő időközben elérhetetlenné vált; a mobilját kikapcsolta, az emailekre nem válaszol, a Vatera letiltotta.

Írtunk neki, hogy péntekig szíveskedjen visszautalni a pénzt vagy elküldeni a csomagot, mert különben; egyelőre nem kaptunk választ.

Eddigi tapasztalataink a Vaterával jók voltak... vajon ez volt a véletlen, vagy az, hogy még nem futottunk bele hasonló linkóci egyénekbe?

Mindenesetre most megrendült a bizalmam... nem hinném, hogy a közeli jövőben kedvem lesz 1-2 ezer forintnál nagyobb összeget elkölteni aukciós oldalakon.

És persze kíváncsian várom, lesz-e folytatása az RJ-ügynek.

2002. nyarán épp Siracusa forró macskaköveit tapostuk, amikor találtunk egy órát. Később nem igazán tudtunk megegyezni Andrással, hogy melyikünk vette észre először,  egyszerre hajoltunk le érte... de nem vesztünk össze rajta, hiszen egyértelműen női darabról volt szó.

A kicsike egy Rotary márkájú, fémszíjas óra volt; magamtól biztosan nem ilyet választottam volna, ha boltban kell megvennem. Így viszont lelkesen hordtam úgy néhány héttel ezelőttig, amikor végleg felmondta a szolgálatot. Hogy miért? Hát mert emlék volt. Ha ránéztem, eszembe jutott róla Szicília, a hőség, a társaság és a nagybőgő. Igen, ha a szicíliai kórusturnénkra gondolok, óhatatlanul a nagybőgő ugrik be először, amitől a teljes buszút során lehetetlen volt megközelíteni a mellékhelyiséget. Így jár, aki egy teljes bigband-zenekarral utazik.

Szóval az óra elromlott, vennem kellett hát egy másikat. Szerencsére elég határozott elképzelésem volt arról, hogy milyet szeretnék, így körülbelül 10 perccel azután, hogy beléptem a boltba, már boldogan viseltem az új órámat.

És azóta is rettenetesen örülök neki.

A sicarusai emléket pedig természetesen nem dobtam ki...

Ősz óta nem vezettem, részben az utcánk sajátosságai miatt (nemhogy autóval, de még babakocsival sem nagyon jutottam ki belőle), részben, mert még gyönyörű időben, csontszáraz utcákon is életveszélyes vagyok, hát még a téli latyakban.

Amikor kibontottam a szülinapi ajándékként kapott GPS-t, rájöttem, hogy nincs mese, vissza kell szállni a nyeregbe. Alkalom is kínálkozott, hiszen újra zenebölcsizni akartam vinni Gábort.

A Marczibányi téri Szabadidőközponthoz vezető Aranka utcában találtam is parkolóhelyet, és rettenetesen büszke voltam magamra. Itt ugyanis ingyenesen lehetett parkolni, András korábban számtalanszor kért, hogy ha tudok, ebben az utcában álljak meg, és ne a Szabadidőközpont előtti fizetős helyen. Csakhogy soha nem volt hely.

Zenebölcsi után szépen hazaautóztunk, másnap délután pedig újra autóba ültünk: ezúttal a közeli játszóteret céloztuk meg. Picit alkonyodott már, amikor hazaindultunk, de csak a cél előtt pár száz méterrel ugrott be, hogy jé, a többi autó milyen szépen világít, mi miért nem? Mivel fogalmam sem volt, hogyan kell fényt csiholni a fényszórókból, felhívtam Andrást, ő szépen elmagyarázta, én meg bekapcsoltam. És ahogy matattam a kormány baloldalánál, hirtelen bevillant valami piros a látóterembe.

Igen, előző nap óta hurcoltam magammal az Aranka utcai parkolás során szerzett mikulás-csomagot. Ugyanis a tél folyamán valamikor fizetős övezetté alakították a területet...

Így aztán elkönyvelhettem, hogy a tűzkeresztség ezen részén átestem, már csak vezetni kéne (jobban) megtanulni.

 

Montanatól kaptam egy díjat, bár hozzá hasonlóan én sem értem, mivel érdemeltem ki :) Mindezidáig egy árva keresztszemes mintát sem töltöttem fel ide, ne aggódjatok, nem is fogok.

A szabályok szerint a díjat át kell adnom 7 bloggernek, linkelni őket, valamint írni kell magamról 7 olyan dolgot, amit még nem tudtok rólam. A baj csak az, hogy nem sok olyan bloggerről tudok, aki tutira olvassa a blogomat és publikus is a blogja, ezért kicsit átírva a szabályokat dobnám a labdát Ködlámpának, Brigónak, Mayának, Mankának és Mamnak (ne üssetek :)).

Különben Nem is olyan könnyű 7 olyan dolgot írni magamról, amiről még nem esett szó a blogon...Azért megpróbálom, de garantálom, hogy egy csomóan már tudjátok rólam ezeket, szóval egyeseknek nem lesz túl érdekes.

1. 7 évig zongoráztam intézményesített kereteken belül (zeneiskola), és állítólag nem voltam teljesen tehetségtelen. Ezenkívül az általános iskola pop-együttesében szintetizátoroztam, volt igazi 80-as évek pop-együtteseire jellemző csilivili ruhánk is: fehér nadrág, piros felső, mindkettő fényes atlasz-anyagból, flitterekkel. Sajnálhatjátok, hogy nincs róla fotó, halálosak voltunk :)

2. Ukrán tannyelvű általános iskolába jártam, magyarul írni-olvasni ezért magamnak kellett megtanulnom. Ez elég gyorsan ment. A helyesírással viszont komoly gondjaim voltak, de ezt szerencsére csak akkor tudtam meg, amikor elkezdtem a magyar nyelvű középsulit. Olyanokat írtam, hogy "eggy" meg "lessz", horror.

3. Életem első nyaralása Grúziában volt, a Fekete-tenger partján. 4 éves voltam, csak magyarul beszéltem, az ott nyaraló gyerekek meg csak oroszul. Még jó, hogy antiszociális voltam amúgy is, különben eléggé magányosnak éreztem volna magam. Így ott voltak nekem a kavicsok, amiket a tenger simára nyaldosott. Meg a medúzák.

4. Körülbelül 14 éves koromig nem mertem meggyújtani a gyufát.

5. Csak a gyerekkoromról írtam, mert a mostani életem tényleg mindenki számára nyitott könyv. Na jó, azért talán ki tudok köhögni egy kis bulvárhírt: pár éve kb. 100 török üzletember előtt hastáncoltam a Gundelben. És akinek ez sem elég: a produkcióval még a Budapest TV-ben is felléptem. It was LLLEEEGENDAAARY! :D

6. Egy nyáron át újságárus voltam a Bajcsy-Andrássy sarkán. A férjem egyszer eljött oda, és vett tőlem egy Hócipőt. De akkor még csak haverkodtunk, így nem rázott meg annyira a dolog :)

7. Még mindig kicsit szerelmes vagyok Kákalaki Akkába és Kószlászbóklászba.

Tegnapelőtt kimentem este sétálni a gyerekkel kicsit az utcára, egyrészt mert esett egy csomó friss hó, ami jó móka; másrészt, mert az egyik játszóteres ismerősöm el akart ugrani a nemrég kölcsönadott csomag Nurofennel. Nem akart sokáig időzni, így praktikusnak tűnt, hogy az utcán találkozunk. Azt nem kalkuláltam bele, hogy hálából kapunk egy 300 grammos Milkát, de hát ki vagyok én, hogy visszafogjam embertársaim adakozó kedvét, ugye :) Egyszóval zsebrevágtam a Nurofent, a Milkát viszont kénytelen voltam a sétánk alatt a kezemben vinni, valamint a hónom alatt szorongatni. Mivel a srác most épp olyan korszakát éli, hogy RETTENETESEN FÁJ A LÁBA minden megtett 5-6 lépés után, és ilyenkor AZONNAL fel kell venni, érdekes manőverekre kényszerültem a Milkával. Aztán jött a pasim, és elvitte spanyolórára (nem a gyereket, hanem a csokit).

A másnap délelőtti sétánk nyugalmasnak ígérkezett. 10 óra körül ugyan kivel futhatnánk össze a kis zsákutcánk alján? Eltaláltátok: a postással. A pasas megkérdezte, hogy nem ott lakom-e ahol, és amikor mondtam, hogy de, azt is megérdeklődte, hogy nem én vagyok-e a címzett. Én voltam. Ennek ő rettentően megörült, hozzámvágta az óriási dunyhás borítékot, és odébállt. Én pedig sétáltam tovább a fel-felkéredzkedő gyerekkel, hónom alatt a küldeménnyel.

Ma délelőtt megint kimentünk sétálni, de most már nem merészkedtem ki az utcára. Ha azt hiszitek, hogy ez visszatartotta a Sorsot a tréfálkozástól, hát tévedtek. Meglátva a csomagkihordót, nagy mellénnyel kérdeztem tőle, hogy ugye most nem nekem hozott valamit. "Nem, - nyugtatott meg - a férjének."

Holnaptól viszont hétvége!

Ma éjjel azt álmodtam, hogy Oleg Menysikovval sétáltam a Várban, és tél volt meg havazott, és rajtam csak a pamut macskamintás hálóingem volt, meg egy hótaposó csizma. Ez valamiért nem zavart különben...

Mielőtt románcunk szárba szökkenhetett volna, a gyerekem felvisított fogzásból kifolyólag és én felébredtem.

Így jártam.

Január elseje óta körülbelül napi 500 kcal-val csökkentettem az energiabevitelemet (nincs csoki, keksz, süti, ellenben van gyümölcs, meg diétás joghurt, meg almaszirom, ha már nem bírom cérnával), ezen a héten direkt diétás menüt rendeltem a kajafutártól meg minden; járok aerobikozni, meg sétálok egy csomót a gyerekkel, egyszóval elvárnám, hogy ha már nem fogyok, legalább ne hízzam.

Pedig.